Elkezdődött az egész… Onnantól kezdve, hogy sikerült mindent beletuszkolni a bőröndbe, s át is engedtek a kapun, megnyugodtam, mert tudtam, hogy Párizsban nincs mitől tartani, miket meglepetés maximum Bordeaux-ban érhet. Hát ehhez képest nem teljesen így alakultak a dolgok.

A felszállásnál sajnos nem kerültünk olyan jó helyre, mint szerettem volna, mert már szinte teli volt a gép, mire bejutottunk. Réka így kénytelen volt hátrébb ülni két sorral, én az ablaknál, Peti mellettem, a folyosó felől meg egy catherine típusú, de fiatalabb elegáns francia asszony foglalt helyet. Sütött róla a dívai orrfenthordás. A repüléssel hál’Istennek nem volt semmi baj, bár túl sokat nem vettem észre a lenti eseményekből, ugyanis Európa-szerte felhők szegélyezték az utunkat. Az Orly-Sud reptéren nem ellenőriztek minket, viszont életemben először találkoztam a mozgószőnyeg nevű szerkezettel. Klassz kis jármű, a párizsi metróban is van belőle bőven. Még a reptéren átrendeztük a sorainkat, hiszen végre megszabadulhattunk a hatalmas téli kabát- és pulcsihadaktól, amiket a súlymegtakarítás céljából öltöttünk magunkra. Budapesten még hagyján, csupa felhő és eső volt a meteó, de  Párizsban szinte verőfényes napsütés fogadt.

Az Orly Busszel kellett volna kibuszoznunk a Denfert Rochereau megállóhoz, ami több irányba is biztosít átszállást. Csakhogy nem tudtuk, hol is kéne jegyet venni. Ifjonc párizsi utasként meg nagyon nem is mertünk senkit leszólítani. Ezért hát Peti vállalta magára azt a hatalmas feladatot, hogy megkérdez egy buszmegállóban várakozó (feltehetőleg) franciát. Kiderült, hogy teljesen egyszerű dologról van szó… Aztán, vártunk a buszra kb. fél órát. Rendben. Már egy tűt se lehetett leejteni a buszon, ami rendkívüli feszültséghez vezetett az ottartózkodók közt, amit a hirtelen sípolás és óriási robajjal eldördülő figyelmeztető lövés is tetézett… Éljen, megérkeztünk Párizsba!!!

Leszállva a Denfert Rochereau téren, kiderült, hogy Rékánál valami baj van, ugyanis nem tudja sehogy elérni a telefonszámon az ő fogadóját.  És ezért haza is telefonált, emaileztetett is, mire Peti, miután visszajött egy ásványvízbeszerző túráról, felvilágosította, hogy hogyan is kéne használni a francia telefonszámokat. A siker borítékolva volt, így hát el is indultunk a Montparnasse pályaudvar felé. Csakhogy kiderült, Párizs metróhálózata nem hogy tolószékeseknek, de még nehéz poggyásszal közlekedő embereknek SEM megfelelő. Volt idegeskedés bőven. Főleg, hogy ott kiderült, a csomagmegőrzés csak 7:00-kor nyit… Így a csomagot sem tudtuk éjszakára letenni. Azt is cipeltük magunkkal. Nagyon nagyon nem tetszett ez az élmény Párizsban.

Az események alakulása miatt úgy döntöttünk, hogy Rékának is az lesz a legjobb, ha lecsatlakozik tőlünk, és találkozik a pártfogójával. Így hát elköszöntünk tőle, mi pedig belevetettük magunkat a Montparnasse szűk kis utcáinak a sűrűjébe, hátha találunk egy nonstop éttermet. Nem igazán jártunk szerencsével, de legalább egy parkban (ahol bőven voltak kétes kinézetű emberek, viszont kedves nénik is…) eszegettünk. Aztán a megbeszélt időben találkoztunk Loïc-kal, Peti egyik francia beszélgetőestes ismerősével. Vele töltöttük az időt hajnali kettőig, nagyon jól elvoltunk, igazán jó francia beszélgetések zajlottak le, tényleg rendkívül értelmes témákról, nagyon jó volt ebben a közegben lenni, beszélgetni.

Aztán elválásunk után beléptünk a Hippopotamus rejtelmeibe, ami egy (majdnem) éjjel-nappali étterem. Rendeltünk jó drágán, ami nem igazán érte meg a pénzét, ugyanis Peti gyomorrontást kapott tőle… valószínűleg. Borzalmasan festett, a hányinger keringette, félbe kellett szakítania a vacsoráját, kint várt, amíg végeztem, majd kint voltunk egy ideig, mire sikerült rávennem, hogy ürítse ki a szervezetéből a mérgező anyagot. Így is tett… Utána, mivel már nem élt az éttermes lehetőség (újra nem fogunk rendelni annyi pénzért), találtunk egy másik jó kis kávézót, A San Malót. Ott tényleg nagy szerencsénk volt, mert szinte nem fogyasztottunk semmit (csak egy üveg 33 cl Evian vizet vagy 5€ért, meg egy minicsésze kávét), és ehhez képest indulásig ott is maradtunk. Ott örökítettem meg, ahogy Peti lehunyja kicsit a szemét. Ő aludt pár órácskát, de tényleg nagyon keveset, és tényleg nem volt nagyon pihentető, főleg, hogy még bőven rajta volt a gyomorrontás hatása.

Aztán 06:15-kor elindultunk a Montparnasse pályaudvarra, majd mikor ott voltunk, és megtudtuk, hogy a 7. vágányról megy a TGV, hát akkor én már személy szerint nagyon jól voltam! Mert végre túl vagyunk ezen a Párizson, végre nem aggaszt az, hogy mennyi időt kell még várni hajnalodásig. Főleg, hogy 7:10-kor még majdnem sötét volt itt… Így hát kiléptünk Párizs bűvöletéből…

folyt. köv.